A környezetvédelemmel foglalkozó közgazdászok jelentős része a negatív externáliák internalizálására törekszik, azaz a piaci kereteken kívül keltett makroökonómiai hatásokat (zömében környezeti károkat) vállalati költséggé kívánják átalakítani, eleget téve ezzel a "fizessen a szennyező" (Polluter Pays Principle) erkölcsileg is elfogadható, sőt népszerű elvének.
A külső gazdasági hatások belsővé tétele a környezetszennyezést a vállalatok számára költségessé teszi, amiért is a vállalatok törekszenek a környezetszennyezést minimalizálni. Mint már említettük, az internalizálás egy igen bonyolult közgazdasági feladat, ami sok buktatóval jár, hiszen összetett követelménynek kell megfelelni, ha azt akarjuk, hogy a gazdasági szabályozás a várt eredménnyel járjon.
Mi is a környezetvédelmi szabályozás célja? Az, hogy a gazdálkodó szervezetek olyan módon folytassák tevékenységüket, hogy a környezet állapota a megfelelő minőségben tartósan fennmaradjon, tehát bizonyos környezeti minőségre vonatkozó normákat mindenki betartson.
Ha ezt a célt meg akarjuk valósítani, a szabályozásnak a következő követelményeknek kell megfelelnie:
Mindegyik követelmény önmagában is elég bonyolult. Azt, hogy a fenti követelményeket együttesen bármely szabályozó rendszer teljesíthetné, ezt jelenleg még nem tudják megoldani sehol a világon. A különféle szabályozási mechanizmusok jól-rosszul megpróbálnak megfelelni a követelmények többségének.
A szabályozásnak két fő, egymást nem kizáró, inkább kiegészítő formája ismeretes:
A közvetlen, általában jogszabályok útján történő szabályozás a legelterjedtebb szabályozási forma. Ez döntően adminisztratív jellegű, korlátozásokon, tilalmakon alapul, ezáltal segíti a környezetre káros tevékenységek megakadályozását, illetve korlátozását. A közvetlen szabályozás legfontosabb eszközei a normák. A környezeti normákat vizsgálva négy egymásra épülő kategóriát különböztethetünk meg, mégpedig a célokat, a kritériumokat, az immissziós normákat és az emissziós normákat.
a.) Célok: Egy közösség, vagy a társadalom a környezettel összefüggésben célokat tűz maga elé. A célul tűzött környezeti minőség társadalmi konszenzus eredménye, és azt tükrözi, mekkora anyagi áldozatot hajlandó és képes vállalni a társadalom a környezet tisztaságáért, és mennyire igényli a társadalom a környezeti minőség javítását. Egy ország által elérni kívánt környezeti cél tehát elsősorban politikai döntés kérdése, és nem természettudományos kritériumok alakítják, amit alátámaszt az a tény, hogy országonként igen eltérő higiénés és környezetminőségi állapotot tekintenek kritikusnak, holott az ember biológiai természete aligha különbözik lényegesen országonként, annál inkább különböznek szokásaik, anyagi-jövedelmi helyzetük, és ennek következtében igényességük a környezet minőségével szemben.
b.) Kritériumok: Bizonyos műszaki paraméterek előírását jelenti meghatározott felhasználásra kerülő környezeti elemek esetében. Például a víz akkor iható, ha bizonyos szennyezők koncentrációja nem halad meg egy bizonyos értéket és így megfelel az adott társadalom által kívánatosnak tartott egészségügyi követelményeknek.
c.) Immissziós vagy környezetminőségi normák: Adott térségre vonatkozóan azt írják elő, hogy az egyes környezeti elemek - a talaj, a levegő, a vizek - a különböző szennyezőanyagokból milyen mennyiségeket tartalmazhatnak meghatározott ideig vagy tartósan, anélkül, hogy az élővilágot veszélyeztetnék, vagy kedvezőtlen ökológiai hatást váltanának ki. Magára a térségre írja elő a környezeti normát függetlenül attól, hogy a térségben működő szennyezők hogyan képesek teljesíteni ezt a követelményt. Az immisszió mértékét nemcsak a szennyezés volumene, hanem bizonyos földrajzi tényezők (légköri viszonyok, vízáramlás sebessége stb.), sőt a különböző szennyező anyagok egymásrahatása is befolyásolja. Az immissziós normák természettudományos megalapozottságúak. Fő céljuk: az irreverzibilis ökológiai változások megakadályozása. Az immissziós normákat koncentráció egységekben adják meg. Ezekhez kapcsolják pl. a szmogriadó vagy más katasztrófák miatti vészintézkedések elrendelését.
d.) Emissziós vagy kibocsátási normák: Az egyes szennyező forrásokra kéményenként vagy üzemenként írják elő a kibocsátható szennyezőanyag mennyiségét. Valójában az emissziós normákon keresztül szabályozható a környezetminőség. Meghatározásakor az immisszióból kellene kiindulni, és a terjedési modellek segítségével tudományosan kiszámítani a megengedhető emissziókat. A gyakorlatban azonban inkább a technológiai lehetőségeket veszik figyelembe, amikor az emissziós normákat előírják.
A normák kialakításakor meghatározott "megengedhető környezetszennyezés" és annak egységes, vagy területenként eltérő nagysága sok vitára ad alkalmat. A kialakított normarendszer országonként eltérő, noha vannak törekvések a nemzetközileg elfogadott egységes normarendszer felállítására.
A normákon alapuló hatósági szabályozásnak többféle változata terjedt el.
Gyakorlatilag tisztán hatósági szabályozóeszköz, amely a norma szintje feletti szennyezést jogtalannak tekinti, és a termelő személyt vagy szervezetet tevékenységének megszüntetésére kötelezi. A tiltást általában berzenkedéssel fogadja a közgazdász társadalom, mert túlzottan drasztikus és felesleges beavatkozásnak tartják, amely megzavarja a piaci folyamatokat. Mégis léteznek esetek, amikor a nyílt tiltás alkalmazása a legelőnyösebb módszer. Ha az adott tevékenység vagy termék megszüntetése a cél (például a felhalmozódó szennyezések, mint a DDT vagy a Lindán esetében) vagy a tiltott, ártalmas mellékhatásokat okozó terméknek megfelelő helyettesítője akad (pl. a freont tartalmazó spray-nek a roll desodorok). Helyénvaló a tiltás akkor is, ha olyan tevékenységet tilt, amely egy potenciálisan kisebb környezeti kárt okozó tevékenység folytatását akadályozza.
A hatósági szabályozás másik formája, amikor az új vállalatok létesítésekor a kivitelezési terveket, az alkalmazni kívánt technológiákat engedélyeztetni kell a megfelelő szakhatósággal, amelyik ha szükségesnek tartja, a kivitelezésre és a későbbi működésre kiterjedő környezeti hatásvizsgálat (KHV) készíttetését írjhatja elő, és a működést a környezeti hatások figyelembevételével engedélyezik vagy nem. Esetenként feltételekhez kötik a működési engedély kiadását.
A közvetlen szabályozás leggyakrabban használt eszköze a normaállítás. Ez a szabályozási forma a következő lépésekből áll:
A szennyező anyagok kibocsátásának normákkal történő korlátozására kétféle megközelítés alakult ki: az egyik az emissziós normák, a másik az immissziós normák alapján. A kérdés: melyiknek a szabályozása előnyösebb?
Az emissziós normák előírása igen elterjedt, nagyon népszerű irányzat, azonban önmagában zsákutcába vezet, mert alapvetően gátolja az innovációs lehetőségek feltárását és alkalmazását a szennyezés csökkentése terén a termelők ellenérdekeltsége miatt. Mihelyt ugyanis a szennyezés csökkentésére új, korszerűbb eljárást tudnak alkalmazni, a kibocsátási normákat rendszerint a hatóságok a tömegek nyomásának engedve megszigorítják. Így aztán könnyen kialakulhat a "főmérnökök hallgatási kartellje", ami azt jelenti, a termelők a technikai újításokat, fejlesztéseket eltitkolják, nehogy szigorúbb normákat és így magasabb költségeket idézzenek elő. Ez azért különösen káros, mert a termelési folyamat alapos ismeretében éppen az ott dolgozóknak van a legjobb esélye arra, hogy feltárják a környezetkímélő technológiák kifejlesztésének lehetőségeit, ehhez azonban a termelők ilyen irányú érdekeltsége is szükséges.
Első megközelítésben lazábbnak tűnik az immissziós normákon alapuló szabályozás, amely szerint a szennyezés maximálisan megengedhető mértékét kell megállapítani, s az egyes létesítményekre vonatkozó korlátozásokat úgy kell megszabni, hogy a keletkezett össz szennyezés ezeken a határokon belül maradjon. Tehát nem kell az egyes források kibocsájtását külön-külön szabályozni.
Valójában az immissziós norma sokkal radikálisabb, mert kizárólag a kialakuló szennyeződésre koncentrál, és nem foglalkozik a korlátozás gyakorlati megvalósításának lehetőségeivel, a technikai színvonal kérdésével, amit az emissziós normák esetében általában nem lehet figyelmen kívül hagyni. Miután az immisszió számtalan, nehezen kiszámítható környezeti tényezőtől (például az időjárástól) is függ, ezért a vállalatvezetők számára sokkal nagyobb feladatot jelent az ezekhez való alkalmazkodás. Kétségtelen pedig, hogy az immissziós normákon keresztül történő szabályozás gazdasági és ökológiai értelemben is számos előnnyel járna, így például jobban ösztönözné az innovációt és értelmetlenné tenné a szennyezéscsökkentési lehetőségek eltitkolását, segítene alkalmazkodni az adott környezeti feltételek változásához stb. Ugyanakkor a vállalatvezetők számára kiszámíthatatlansága miatt sokszor kockázatos is volna. Így nem meglepő, hogy a vállatvezetők a zöldekkel együtt jobban szeretik a kiszámíthatóbb emissziós normákat minden hibájuk ellenére.
Az emissziós normák gyakorlati változatai:
Vajon szükséges-e az emissziós normáknak ez a nagy változatossága? Miért nem törekszünk a normák egységesítésére inkább?
Mivel maga a folyamat, amelyre szabályozólag hatni akarunk igen sokféle és összetett, feltétlen indokolt a szabályozóeszközök, ezen belül a normák sokszínűsége, változatossága.
A normaállításnak persze csak akkor van értelme, ha gondoskodni tudunk arról, hogy ezeket a normákat be is tartsák, tehát a rendszeres ellenőrzés és a hatékony, következetes szankcionálás elengedhetetlen feltétele a működésének.
A normák betartásának ellenőrzése állami szerepkör. Az ellenőrző hálózat (monitoring rendszer) kiépítése és működtetése meglehetősen költséges, és a mégoly jó rendszer is esetenként kijátszható. Ráadásul Magyarországon a környezetvédelem szervezeti-intézményi rendszere igen tagolt, a szakhatóságként, illetve ellenőrző, engedélyező hatóságként szereplők köre elég széles, és többnyire nem tud a normák által meghatározott szigorú követelményeknek következetesen érvényt szerezni. Az ellenőrzés többnyire szúrópróbaszerűen történik, nagyrészt az önbevallás adatainak az ellenőrzése érdekében.
Sajátos ellenőrzési feladatot jelent az ún. feketelistán (vöröslistán) szereplő anyagok (mérgező, bioakkumulációra hajlamos anyagok) sokkal szigorúbb normák szerinti emissziójának ellenőrzése, vagy a kibocsátás tiltása. A feketelistán szereplő anyagok köre országonként eltéréseket mutat, és mennyisége idővel gyorsan bővül (a fejlett tőkés országok feketelistáján 1988-ban 12 anyag szerepelt, 1992-ben már 129).
A listák kialakítása óriási vitákat vált ki, alkalmazásuk a gyakorlatban meglehetősen ellentmondásos, de a szabályozás elmozdulását jelenti abba az irányba, hogy meghaladják azt a felfogást, miszerint bizonyos koncentráció alatt a szennyezés elfogadható.
Szankcionálás: a határértékeket túllépő szennyezők, illetve egyéb kötelező szabályok megsértői bírságot fizetnek. Bírságot azonban csak annak kell fizetni, aki túllépi a norma alapján megengedett szennyezési szintet. Így semmi sem ösztönzi a termelőt arra, hogy a szennyezés-kibocsájtást ennél nagyobb mértékben visszaszorítsa. Sőt, mivel a bírságok általában messze alacsonyabbak, mint az okozott kár, vagy a megszüntetéséhez szükséges eszközök értéke, a bírság a norma feletti szennyezés csökkentésére sem kellően ösztönöz sok esetben. Ebből következően lényegesen egyszerűbb és olcsóbb szennyezni, mint környezetkímélő beruházásokat eszközölni.
A környezetvédelmi szabályozás hőskorának tekinthető hatvanas években a közvetlen vagy normatív szabályozás volt az általános. A környezeti magatartás formálására szinte kizárólag ezt a módszert alkalmazták. Azóta hátrányainak felismerése miatt kizárólagossága a szabályozásban megszűnt, a gazdasági szabályozó eszközök fokozatosan teret nyernek.
A közvetlen szabályozás hátrányai közül meg kell említeni a következőket:
A gazdasági szabályozás közvetlen utasítás helyett a gazdasági érdekeltség alapján törekszik a gazdasági élet szereplőit a megfelelő környezeti magatartás irányába terelni. Ez ösztönzőbb és rugalmasabb, mint a jogi előírás és szankcionálás.
A gazdasági szabályozás leggyakrabban alkalmazott formái:
A szennyező termeléssel okozott kár alapján kivetett adó (Pigou féle adó) mint láttuk(2) , úgy korrigálja a piaci szabályozásnak azt a tökéletlenségét, hogy a termelés magánköltsége alacsonyabb, mint társadalmi költsége (hiszen a társadalomnak el kell viselnie a negatív externális hatásokat is), hogy a kivetett adóval - hatósági előírás alapján - megnöveli a termelő magánköltségeit. Így a szennyező termelésre kivetett adóval a termelés költsége a társadalom és a magánvállalkozó számára megegyezik, vagy legalább is közelít egymáshoz, ezáltal biztosítható az erőforrások optimális elosztása a különféle termékek termelése között.
A szennyező termelés egységére kivetett adó a gyakorlatban igazán nem vált be, az okozott károk nagyságának felbecsülése ugyanis komoly nehézségeket okoz. A környezeti folyamatokban a változók nagy száma, bonyolult kölcsönhatásaik, a szinergizmusok és ráadásul az időtényező kiemelkedő szerepe, csak elvétve teszik világossá természettudományos szabatossággal a környezetszennyezés által okozott ökológiai változásokat és ezek alapján az okozott károk pénzben való kifejezését.
A módszer további fogyatékossága annak feltételezése, hogy egységnyi termelés egységnyi szennyezéssel jár, így elég, ha a termelést adóztatják. A valóságban azonban adott termékféleség termelése a technológiától, a környezetvédelmi megoldásoktól függően egészen különböző szennyezéskibocsájtással járhat. (Például egy villamos erőmű kéndioxid emissziója csökkenthető azáltal is, hogy fűtőanyagként kisebb kéntartalmú szenet alkalmaznak, vagy a szén helyett földgáztüzelést vezetnek be.)
Az ilyen kártérítés jellegű adók kivetését a kárfüggvény megrajzolásához elegendő információ hiánya, és azok megszerzésének magas költségei, valamint a kár megelőzésére, az innovációra való ösztönzöttség alacsony színvonala miatt a gyakorlatban mellőzik.
Egyre inkább térthódít viszont az a nézet, hogy a bonyolult és eleve sikertelenségre ítélt kárfelmérések helyett társadalmi, politikai döntés legyen, hogy milyen környezetminőség fenntartását hajlandó és képes a társadalom finanszírozni, és az ilyen módon megfogalmazott környezet-minőségi célok elérésére fordított költségeket kell az adó segítségével úgy felosztani a szennyezők között, hogy az adott célt a lehető legkisebb ráfordításokkal érje el a társadalom. Ebben az esetben az adót nem a termelés, hanem a szennyezés egységére vetik ki, ami a társadalom teherviselő képessége és környezetminőség iránti igénye által megszabott normákhoz alkalmazkodik.
Kibocsátási díj v. adó: A normatív szabályozással ellentétben - ahol csak a normán felül szennyezők fizetnek bírságot - itt minden szennyező a kibocsátás minden egysége után díjat fizet. Ezzel megfelelő ösztönzést biztosíthatunk valamennyi szennyezőforrásnál a szennykibocsátás állandó csökkentésére. (Logikáját tekintve minden díj azonos elvre épül: a természeti környezetet akár hulladékbefogadónak, akár nyersanyag-forrásnak használjuk, ingyen nem tehetjük, fizetni kell érte).
Természetesen itt döntő faktor a díj vagy adó mértékének közgazdaságilag helyes megállapítása. Az adó mértékének a meghatározásához ismerni kell a szennyezés megszüntetésének határköltségeit az egyes szennyezőknél. A vállalatnak addig érdemes a szennyezés elhárításával /értsd tisztítással/ foglalkozni, ameddig annak költsége kisebb az adónál, vagy azzal legfeljebb megegyező. Az adó kivetése a gazdálkodó számára választási lehetőséget jelent:
A racionális gazdálkodó a kisebb költséggel járó megoldást választja. Illusztrációként nézzünk egy hipotetikus példát(3) :
Tételezzük fel, hogy egy folyó partján 8 vállalat működik. Valamennyien a folyóba vezetik a szennyvizüket. A Táblázat 10.1 szerint naponta összesen 2400 kg szennyező anyag kerül a vízbe. (Az egyszerűség kedvéért úgy tekintjük, hogy valamennyi üzem szennyező anyaga azonos hatást gyakorol a víz minőségére.) Tételezzük most fel, hogy olyan döntés született, miszerint a folyó biológiai egyensúlya érdekében ezt a mennyiséget csökkenteni kell napi 1600 kg-ra. A kérdés: hogyan osszuk el a 800 kg-os csökkentést a 8 cég között?
Az egyik lehetőség, hogy az üzemek kibocsátását oly módon szabályozzuk, hogy valamennyiüknek napi 100 kg-mal csökkenteni kell a szennyezőanyagkibocsátást. Nevezzük ezt a módszert "uniformizált csökkentésnek". Ha ezzel a módszerrel kívánjuk elérni a vízminőség javulást, akkor ennek költsége: 2 fillér/kg * l00 kg +5 fillér/kg*100 kg +10 fillér/kg *100 kg +...+ 10 fillér/kg *100 kg = 45 forint lesz.
Egy másik lehetséges út, hogy felszólítunk valamennyi céget: csökkentse kibocsátását egyharmadával. Nevezzük ezt "uniformizált százalékos csökkentési" stratégiának. Ennek összes költsége: 1/3*100*2 + 1/3*200*5 +...+1/3*500*10 = 56 forint.
Végül harmadik lehetőségként bérleti díjat szedünk be a vállalatoktól annak fejében, hogy szennyezési célokra használják a folyót. Ezt a díjat a kibocsátott szennyező anyag minden kilogrammja után fizettetnék a vállalatokkal. A díj nagyságát úgy kell megállapítani, hogy ösztönző hatása révén elérjük a napi 800 kg csökkenést a szennyezőanyag-kibocsátásban. A Táblázat 10.1 adatait tanulmányozva láthatjuk, hogy a díjnak nagyobbnak kell lennie 4 fillér/kg-nál. Ha például 4,5 fillért vetünk ki minden kilogrammra, akkor az A, a D, az F, és a G vállalat számára olcsóbb a szennyezéscsökkentés, mint a díj fizetése, míg a B, a C, az E, és a H üzemek inkább fizetik a díjat. A kívánt 800 kilogrammos csökkentést ezzel a módszerrel mindössze 26 forint költség árán (100*2+400*4+100*4+200*2) sikerül megvalósítani. Ezzel egyidejűleg a környezetvédelmi hatóság a díjak fejében 72 forintnyi jövedelemre is szert tesz, amiből környezetvédelmi beruházásokat tud támogatni.
Táblázat 10.1(4)
| A vállalat jele | Szennyezés kg/nap | Szennyezéscsökkentés költségei fillér/kg | 4,5 fillér/kg-os bírság alkalmazása mellett a szennyezés nagysága |
| A | 100 | 2 | 0 |
| B | 200 | 5 | 200 |
| C | 500 | 10 | 500 |
| D | 400 | 4 | 0 |
| E | 400 | 8 | 400 |
| F | 100 | 4 | 0 |
| G | 200 | 2 | 0 |
| H | 500 | 10 | 500 |
| Összesen | 2400 | 1600 |
A példa több ponton is erősen leegyszerűsített, egyes vállalatok teljesen megszüntették szennyezőanyag kibocsátásukat, míg mások változatlan mennyiségben tovább szennyeztek. Ezt az eredményt azért kaptuk, mert feltételeztük, hogy állandó a szennyezéscsökkentés kilogrammonkénti költsége. A valóságban a kibocsátási díjak hatására valamennyi cég csökkentené valamelyest szennyezését: azok, ahol ez kevésbé költséges, nagyobb mértékben, míg azok a cégek, ahol a szennyezéscsökkentés költségei igen magasak, csak kisebb mértékű csökkentést találnának kifizetődőnek.
Az egyszerűsítések ellenére arra alkalmas a példa, hogy bemutassa a módszer legfőbb előnyét: ugyanazt az eredményt más módszereknél kisebb összköltséggel képes elérni.
Ezen kívül a módszer több előnnyel is jár: módosítja a költségelosztást a negatív külső hatások belsővé tételével, így közelíthet az erőforrások megosztása az optimálishoz, azaz a termelés a kevésbé szennyező irányba tolódik el, mivel ezek költsége kisebb. Így környezetkímélő termékek és technológiák bevezetésére ösztönöz, egyúttal visszatart az erősen szennyező tevékenységektől.
A módszer további előnye, hogy diffúz szennyezőkre is alkalmazható. Például az autósokra: az üzemanyag vásárlásakor a tulajdonosok az üzemanyag árától elkülönített un. "termékdíjat" kötelesek fizetni. Ez várhatóan elősegíti a kisebb fogyasztású, kevésbé szennyező típusok keresletének növekedését, és ez a fogyasztói érdeklődés a gyártókat is arra késztetné, hogy a környezetkímélőbb motorok fejlesztését szorgalmazzák.
A díj-rendszer hátránya, hogy a közgazdaságilag megalapozott, a szabályozási funkciónak jól megfelelő díj nagyságának a megállapítása sok információt igénylő, bonyolult feladat, éppen ezért viszonylag nehézkes a megváltoztatása is. Mindazonáltal jelenleg a leggyakrabban alkalmazott szabályozási eszköz.
Mivel a közgazdaságilag megalapozott díjak nagyságának meghatározása komoly apparátust igényelne, a gyakorlatban általában eltekintenek ettől, és a díjkivetés elsőszámú motiváló tényezőjévé a bevételképzés válik.
A ma alkalmazott díjak túlnyomó többsége elsősorban azt a célt szolgálja, hogy pénzügyi alapot képezzen valamely környezetvédelmi tevékenység megvalósítására. Lényegileg a jövedelmek környezeti célú újraelosztását célozza meg, így a környezetkímélő technológiák bevezetését ösztönző hatása kevésbé jelentkezik. Következik ez abból is, hogy a díjtételek nem elég magasak ahhoz, hogy a vállalatok magatartására érdemi hatást gyakoroljanak A díjakat ugyanis általában alacsony szinten tartják bevezetéskor, mivel nehéz elfogadtatni a társadalommal, hogy a korábban ingyenes környezetszennyezési lehetőség megszűnik, de lassan hozzászoknak ehhez a gondolathoz, és később emelik a díjakat. A díjtételek időbeni növekedésének tendenciája szinte minden országban tettenérhető. A díjtételek nagysága forrásképző funkciója miatt jelentősen függ attól, hogy mennyi és milyen költségű környezetvédelmi programot terveznek az adott államban megvalósítani (pl. az USA-beli Wisconsinban a hulladék egy tonnájára kivetett díj 1984-ben 0,14 dollár volt, míg Minnesotában 70,4 dollár). A kibocsátási díjakat a szennyezés mértéke szerint kell fizetni, de általában nem mérik, hanem megbecsülik a várható szennyvíz mennyiségét, vagy a szennyezőanyag koncentrációját, vagy a becslés a vízkivételen, nyersanyag felhasználás mennyiségi mutatóin stb. alapszik. Az is gyakori, hogy átlagos iparági kibocsátási szinteket határoznak meg, és csak a nagyvállalatok tényleges kibocsátását mérik. Franciaországban a vízdíjak esetében azért időnként ellenőrzik az átalányt fizetőket, és aki azt túllépi, plusz fizet, aki alatta marad, az kedvezményben részesül.
Jelenleg a díjak túlnyomó többsége vízdíj, de nagyon sokféle, a szükség diktálta újabb díjváltozat is bevezetésre kerül: Németországban pl. a kenőolajra kivetett díjból finanszírozzák a hulladékolaj megfelelő kezelésére adott támogatásokat. Széleskörűen bevezetésre kerülnek a csomagolóanyagokat terhelő díjak stb.
Jelenleg a világon legszélesebb körben és leggyakrabban használatos környezetvédelmi gazdasági szabályozóeszköz a díjak rendszere. A díj kivetésének módja, a díj beszedés formája, a díjból befolyó pénzeszközök felhasználása tekintetében különböznek alapvetően az egyes díjfajták, amelyeket a fejezet végén található összefoglaló táblázatban (Táblázat 10.2) vázlatosan be is mutatunk.
A szennyező azért részesülhet pénzügyi támogatásban, hogy szennyezéscsökkentő intézkedéseket hajtson végre. Ez tehát pozitív ösztönzést jelent környezetkímélő vállalati magatartás előmozdítására. A támogatások főbb formái:
A fenti, úgynevezett pozitív szabályozóeszközök sokszor ösztönzők lehetnek, de általában az a tapasztalat, hogy az "ingyen, vagy puha pénzeket" nem kellő hatékonysággal használják fel a gazdálkodók. S a társadalmi megítélése sem túl kedvező, mivel sokan a népszerű, "fizessen a szennyező " elv megsértését látják benne.
A támogatásokkal kapcsolatban elvi, elméleti ellenvetés is tehető. A támogatások ugyanis rövidtávon segíthetik bizonyos környezetpolitikai célok megvalósulását, például azáltal, hogy a vám- és egyéb kedvezmények miatt a katalizátoros autók gyorsabban szorítják ki a forgalomból a nem katalizátoros autókat, vagy az ólommentes benzint sikerül gyorsan elterjeszteni az olcsóbb ára miatt, de hosszú távon a támogatások kifejezetten kedvezőtlenül hatnak. A támogatás azt eredményezi, hogy bizonyos termékeket vagy szolgáltatásokat a "normál" piaci árnál olcsóbban kínálnak, ezért ezek kereslete és fogyasztása megnő. A támogatások tehát bizonyos emissziók tekintetében csökkentik ugyan a környezet terhelését, de összességében a környezet túlterhelését segítik elő. A katalizátoros autók kedvezményei, vagy az olcsóbb ólommentes benzin hosszútávon több autót és több utaskilométert jelent, vagyis kevesebb ólmot, de sokkal több szemetet, több széndioxidot stb.
Sajátos szabályozóeszköz, amely csak részlegesen sorolható a támogatások kategóriájába. A letét-visszafizetési rendszer minden más szabályozóeszköznél alkalmasabb módszer a környezeti problémák kezelésére azokban az esetekben amikor:
A rendszer logikája a következő: A potenciális károkozóra illeték formájában adót vetnek ki, az okozható kárral körülbelül megfelelő nagyságban, és számára fizetés formájában támogatást adnak a letét jelenlegi értékének megfelelő nagyságban, ha bizonyos feltételek teljesülnek (pl. ha bizonyítható, hogy a kár nem következett be). Használható lenne a módszer pl. a fáradt olaj, a használt akkumulátorok, a roncs-autók, az üdítőitalos dobozok felelőtlen szétdobálásának megelőzésére.
Hasznos lehet a kormány által kezdeményezett ilyen típusú megoldás a következő esetekben is:
A módszer először az USA-ban az 1970-ben bevezetett légtisztasági törvénnyel (Clean Air Act) kapcsolatban került kidolgozásra, és a gazdasági (piaci) és a normatív (hatósági) szabályozást kapcsolja egybe.
A módszer alapját az immissziós normák alkotják, előírva a megengedhető szennyezettségi szintet. Annak érdekében, hogy az immissziós normákat teljesíteni tudják, megállapítják a szennyezőkre vonatkozó emissziós normákat is. A továbbiakban a szennyezéskibocsájtás befolyásolásához az állam a "szennyezési jogok értékesítését" használja fel. A nyolcvanas évek közepére a módszernek több változata alakult ki ezek:
Emissziócsökkentési jóváírások (Emission Reduction Credits): A norma alatt szennyező vállalatok többletteljesítményét ismeri el jóváírások formájában azért, hogy ne csak a norma által előírt határig, hanem azon túl is érdekelt legyen a vállalkozó emisszióját csökkenteni. A jóváírások "fizetőeszközként" működnek, mivel ugyanabban a régióban eladhatók, bérbe adhatók, vagy bankban tartalékolhatók. Később, ha szigorúbb szennyezési korlátozásokat rendelnek el, akkor ezek a jóváírások felhasználhatók. Az Egyesült Államokban több helyen un. környezetvédelmi bankokat hoztak létre. Ezekben a bankokban lehet tartalékolni vagy forgalmazni a jóváírásokat. Jóváírást, "szennyezési jogot" az vesz, akinek a szennyezés tisztítása vagy elkerülése lényegesen drágább lenne, akinek pedig a szennyezéscsökkentés olcsóbb, az a normán felül tisztít, így a szennyezéskibocsájtás csökkentése ott jön létre, ahol az a legolcsóbb. A termelők tehát érdekeltek a szennyezés csökkentésében, és a további szennyezéscsökkentő technológiák fejlesztésében.
Emissziókiegyenlítés (Offset): Az emisszió kiegyenlítése új üzemek vagy üzemrészek létesítését teszi lehetővé abban az esetben, ha a meglévő üzemek legalább a létesítendő üzem által okozott emisszió mértékéig csökkentik szennyezéskibocsátásukat. A kiegyenlítés leggyakrabban vállalatokon belül történik, bár a rendszer szorgalmazza a vállalatok közötti kiegyenlítést is. Az emisszió kiegyenlítésének természetesen ugyanarra a szennyezőanyagféleségre kell vonatkoznia.
Buborékpolitika (Bubbles Policy): Adott szennyezőanyagra egy térségben, egy ökológiailag többé-kevésbé egységesnek tekinthető körzetben korlátot, kvótát szabnak, amit a szennyezők együttesen nem léphetnek túl. Ez lehetővé teszi, hogy a körzetben - buborékban - működő vállalatok között együttműködési stratégia alakuljon ki, hogy az egyes vállalatok ne egyenlő mértékben korlátozzák a szennyezőanyag kibocsátásukat, hanem ott legyen a legnagyobb mértékű az emisszió visszafogása, ahol ez a legolcsóbban megtehető. A környezet minősége szempontjából mindegy, hogy az egyes források milyen mértékben szennyeznek, a csökkentés melyik forrásnál történik, amíg az immissziós norma az adott térségben betartható, a vállalatok pedig könnyebben teljesítik - mint maguk választottat - a korlátozásokat, és az érintett létesítmények sajátosságait jobban figyelembe tudják venni, mint egy központi hatóság, és a végrehajtás költségei is alacsonyabbak. Mégis az emissziós normák hívei ellenzik a módszert, mert azt tartják, ha az egyik kibocsátó az előírtnál jobban tudja csökkenteni a szennyezést, akkor az előírt normák túl lazák, azokat meg kell szigorítani. Attól is tartanak a vállalkozók, ha együttműködésük során új, korszerű technológiákat alkalmaznak, akkor ez az emissziós normák szigorításához vezethet, ezért egyes innovatív lehetőségeket nem valósítanak meg.
Az összevont szennyezéskibocsátás (Netting Out): A vállalatra vonatkozó összevont emissziós norma meghatározásával az innovációt kívánják elősegíteni. Ha az új létesítmény megvalósulása nem növeli a vállalat káros emisszióját, az új létesítmények engedélyezését nagyon leegyszerűsítik. Noha ez vállalaton belüli a szennyezési jogokkal való "belső kereskedés" megvalósítása -ugyanúgy mint a többi módszer esetén- állami szintű jóváhagyást igényel.
A fent említett megoldások legfőbb előnye, hogy jól illeszkednek a piacgazdaságok működéséhez, bizonyos mértékű önállóságot biztosítanak a környezetkímélő tevékenységben is a gazdálkodóknak, és környezeti költségmegtakarítást tesz lehetővé a vállalatok számára anélkül, hogy a környezet minőségi mutatói romlanának.
A rendszer működésének több gyenge pontja is van. Egyrészről a szennyezőanyagok kibocsátási mennyiségeit meghatározó normarendszer kialakítása nagy körültekintést igénylő, nehéz állami feladat. Először is el kell dönteni, hogy az immissziós jogok rendszerét (Ambient Permit System APS) vagy az emissziós jogok rendszerét (Emission Permit System EPS) dolgozzák ki. Az APS a szennyezést befogadó közeg terheltsége szerint ad ki szennyezési jogokat. Ez a rendszer meglehetősen bonyolult, mert a különböző körzetekben a földrajzi és egyéb adottságoktól függően más mértékek lehetnek a normameghatárzók, és így az árak is eltérnek a különböző körzetekben. Jóval egyszerűbben működtethető az EPS rendszer, ahol is az emisszió források szerint adnak ki szennyezési jogokat, amiknek legalább a szétosztás idején egységes (minden körzetre vonatkozó) árat szabnak, tehát megvalósulhat az egy piac - egy ár gyakorlata. Ugyanakkor ebben az esetben fennáll az un. "forró pontok" kialakulásának veszélye, nevezetesen, hogy egy kisebb területen súlyos szennyezés jön létre, miközben az átlagszennyezettség nem változik.
A rendszer másik sarkalatos kérdése: milyen módszerrel történjék a bizonylatok vagy "szennyezési jogok" szétosztása a rendszer beindításakor?
Az ingyenes szétosztás azoknak kedvezne, akik korábban elhanyagolták a környezetvédelmi tevékenységet. Ha a bizonylatok szétosztása értékesítés útján történik, további kérdés, kinél legyenek az eredeti jogok: a központi hatóságnál vagy a vállalatoknál. Az első esetben a vállalatok vásárolják meg a működésükhöz szükséges jogokat a hatóságtól, ami pénzeszközöket von el egy esetleges környezetvédelmi beruházástól, és a szennyezéscsökkentés árát végül is a lakosság mint fogyasztó, ill. mint alkalmazott viseli. Ha a vállalatok kapják az eredeti jogokat, a kibocsátás csökkentése érdekében a hatóság vásárolja azokat vissza. A lakosság ez esetben adófizetői minőségében szenvedi el a környezetminőség javításának árát. A gyakorlatban a hatósági kezdeményezést preferálják a jogok eredeti elosztása és a jogokkal való szabad kereskedés területén egyaránt.
További probléma, hogy a piac csak viszonylag nagy emissziót megengedő bizonylat állomány esetén működőképes, ami immissziós szempontból nem feltétlenül elviselhető. Ha szigorúak a normák, igen kis számú bizonylat kerül forgalomba, ami a rendszert rugalmatlanná teszi.
A bizonylati rendszer bevezetésének természetesen vannak bizonyos ökológiai feltételei is. Szennyezett, sűrűn lakott, erősen iparosodott környezetben minden lehetőséget meg kell ragadni a terhelés csökkentésére, és nincs mód a gazdálkodásra.
Ahol viszont bevezethető a módszer, jelentős gazdasági előnyökkel bír: a szennyezéscsökkentést úgy érik el, hogy az a vállalatok számára számottevő költségmegtakarítást tesz lehetővé. Sőt, az USA-ban csak az engedélyeztetési és ellenőrzési gyakorlat egyszerűsödése kb. 12 milliárd dollár megtakarítást eredményezett az érdekelteknek. Bizonyos esetekben elősegíti a szennyezéscsökkentő technológiák kutatását és alkalmazását.
A rendszer hiányossága, hogy nem képes kezelni a diffúz szennyezőket (közlekedés, javítóműhelyek, kisvállalkozások stb.), amelyeknél az emisszió ellenőrzési költségek igen magasak. Miután a levegőbe jutó káros emissziónak általában több mint a fele származik diffúz szennyezőktől, ez jelentősen korlátozza a rendszer alkalmazhatóságát. Alkalmas eszköznek bizonyult viszont a nagyipar (energiaipar, kohászat, vegyipar stb.) emissziójának mérséklésére.
A módszer az Egyesült Államokban bevezetett kibocsátás-kereskedelem európai párja, az NSZK-ban dolgozták ki a levegőszennyezés mérséklésére.
A vállalatoknak a hatóság által előírt normához kell alkalmazkodniuk mindenekelőtt. Ha azonban valamely vállalat a normában előírt mértéknél nagyobb mértékben csökkenti a szennyezőanyag kibocsátását, akkor ezt a többletteljesítményt más vállalatnak eladhatja a körzetében, így a vevő az adott szennyezőanyagból normáján felül szennyezhet. Az adás-vételhez a hatóság csak abban az esetben járul hozzá - s ebben különbözik az amerikai változattól -, ha az érintett üzemek körzetében a szennyezettség jobban csökken, mintha egyenként csak az előírt normát teljesítették volna. A kompenzációs szabályozás tehát nemcsak arra törekszik hogy a költségeket optimalizálja, hanem egyúttal a szennyezés fokozatos csökkentését is célul tűzi ki.
Táblázat 10.2(5) A gazdasági eszközök áttekintése
| Az eszköz neve | Általános leírása |
| Díjak | |
| Kibocsátási díjak | |
| Ösztönző kibocsátási díjak: | A díj által összegyűjtött jövedelem nem kerül vissza a szennyezőhöz. |
| Disztributív kibocsátási díjak: | A díj által összegyűjtött jövedelmet támogatás formájában visszakapja a szennyező. Az összeget új, szennyezéscsökkentő (pollution controll) berendezésekre kell költeni. |
| Felhasználói díjak: | Befizetések a szennyező kibocsátások közös vagy közösségi szintű megtisztítása költségeinek fedezetére. |
| Termékdíjak/adó- differenciálás: | Hozzáadódnak azon termékek árához, amelyek szennyezik a környezetet, illetve elhasználódásuk után nehezen elhelyezhetők; az előbbinek bevétel növelő hatása van. |
| Adminisztratív díjak: | Ellenőrzési és engedélyezési díjak |
| Támogatások | |
| Segélyek, támogatások: | Vissza nem fizetendő pü.-i támogatások, melyeket akkor fizetnek, ha a kedvezményezett szennyezéscsökkentő intézkedéseket hoz. |
| Puha kölcsönök: | Szennyezéscsökkentő intézkedések meghozatalához kötött kölcsönök, melyeknek kamata alacsonyabb, mint a piacon szokásos. |
| Gyorsított értékcsökkenési leírás: | Lehetőség a gyorsított leírás alkalmazására, adó- vagy illetékmenteségre, ill. visszatérítésre, amennyiben bizonyos szennyezéscsökkentő intézkedést meghoznak. |
| Letét visszafizetési rendszer | A potenciálisan szennyező termékek árát pótdíjjal megnövelik. Amikor a termék, illetve megmaradt részei visszakerülnek, a pótdíjat visszafizetik |
| Piacteremtés | Mesterséges piacok, amelyeken a szereplők a tényleges és potenciális szennyezés "jogait" adhatják-vehetik. |
| Kibocsátás-kereskedelem (buborékok, jóváírás, nettósítás, bankok): | Egy üzemen belül, egy cégen belül, ill. cégek között. |
| Piaci beavatkozás: | Beavatkozás az árak alakulásába a piac stabilizálása érdekében; tipikusan a másodlagos (újra feldolgozott) anyagok piacán. |
| Felelősségbiztosítás: | A szennyező felelőssége, mely egy biztosítási piac kialakulásához vezet. |
R. W. Hahn és munkatársai megvizsgálták a szennyezési jogok értékesítésének és a szennyezőanyag kibocsátási díjaknak a bevezetésével szerzett gyakorlati tapasztalatokat több országban. A gyakorlati alkalmazás eredményei nem egészen esnek egybe azzal, amit az elmélet alapján várnánk. A kutatás megállapítása szerint az emissziós díjak bevezetésének elsődleges motivációja mindenütt a finanszírozási források megteremtése volt. Természetesen az így képződő forrásokat általában környezetvédelmi támogatásokra, hitelekre stb. használják. Ez nem azt jelenti, hogy a díjak bevezetésének ne volna célja a környezetszennyezés csökkentésére való ösztönzés, hanem csak azt, hogy általában nem ez az elsődleges hatás. Az, hogy a vállalatok magatartására az emissziós díjak nem gyakorolnak drámai hatást, összefügg azzal, hogy ezek a díjak nem lehetnek elég magasak. Természetesen vannak kivételek is, például Svédországban a műtrágyákra kivetett díjak miatt jelentősen csökkent a műtrágyafelhasználás, de ez az eset nem jellemző. A másik jellemző megállapítása a kutatásnak, hogy az emissziós díjak monoton nőnek. Ez összefügg azzal, hogy a bevezetéskor túl alacsony díjakat állapítanak meg, így könnyebb legyőzni a díjakkal szembeni politikai ellenállást. Míg a díjaknál a fő motiváció a finanszírozási források megteremtése, addig a szennyezési jogok piacának megteremtésénél a döntési szabadság, a rugalmasság növelése az, ami ezt az eszközt vonzóvá teszi. A vállalatok csökkenthetik általa környezetvédelmi kiadásaikat anélkül, hogy ez a környezetminőség rovására menne. Ennek az eszköznek az alkalmazása persze az állam részéről sokkal nagyobb erőfeszítéseket feltételez (a szabályok pontos kidolgozása, számos korlátozás stb.). Nem véletlen tehát, hogy a gyakorlatban ez utóbbi eszköz kevéssé elterjedt. Mindkét eszközzel kapcsolatban megállapítható azonban, hogy az alkalmazásukkal elért költségmegtakarítások messze elmaradnak az elméleti várakozásoktól. A másik, nem kevésbé meglepő megállapítás a közgazdasági szabályozás hatásosságára vonatkozik. Eszerint a közgazdasági szabályozás hatása a környezet minőségére semleges vagy kedvező, ami nem cseng túl optimistán. A két eszközcsoport alkalmazása eredményét tekintve jelentősen különbözik. Az emissziós díjak vagy környezethasználati illetékek elsősorban az állami bevételek újraelosztását teszik lehetővé és ezáltal javítható a környezet minősége. A szennyezési jogok piaca pedig elsősorban a költségmegtakarítást segítheti a gyakorlatban.
A gyakorlati tapasztalatok arról győznek meg bennünket, hogy nincsenek univerzális szabályozó eszközök a környezetvédelemben. A szennyezés fajtájától, helyétől, az ökológiai és közgazdasági-szociológiai feltételektől függően a környezet minőségét más-más módon és eszközökkel fejleszthetjük.
A nemzetközi tapasztalatokat vizsgálva az a következtetés adódik, hogy az erőfeszítések ellenére sem létezik olyan szabályozási eszköz, ami univerzálisan alkalmazható volna, és helytől és időtől függetlenül megoldást szolgálna a környezetszennyezéssel szembeni harcban.
A környezetvédelmi illetékkel mint közgazdasági eszközzel szemben közel annyi ellenérv hozható fel, mint a bírságolás alapvetően adminisztratív eszközével szemben. Mindezek arra figyelmeztetnek bennünket, hogy megnyugtató megoldást csak a közgazdasági és jogi eszközök helytől és időtől függő optimális kombinációjától remélhetünk, amit a társadalmi közmegegyezés aktívan támogat.
Az európai országok környezetvédelmi stratégiáiban általánosnak tekinthető törekvés egyrészt az immissziós határértékek szigorodása, másrészt a szabályozás rugalmassá válása.
Az immissziós határértékek szigorodását az indokolja, hogy a bonyolult ökológiai viszonyok között nem állapíthatók meg teljes ökológiai és egészségügyi biztonságot ígérő határértékek. Ez a felismerés a karcinogén anyagokkal összefüggésben már közismertté vált, de nyilván igaz más ártalmas anyagokra is.
Az immissziós határértékek szigorítását indokolja az is, hogy eddig az anyagok ártalmasságát túlságosan a humán hatások szempontjából vizsgálták, ami az ökoszisztémák fennmaradása szempontjából nyilván nem elegendő.
A szabályozás rugalmasabbá válásában az a felismerés fejeződik ki, hogy a környezetvédelem és a gazdaság fejlődése nem szembenálló, hanem egy irányba mutató célok, vagyis létezik szerves gazdasági növekedés, amely a környezetet egyre jobb minőségben termeli újra. A környezetvédelem szabályozásának - a korábbi elképzelésekkel szemben - a növekedést nem korlátozni, hanem segíteni célszerű, mert csak az teremti meg a hatékony környezetvédelem feltételeit.
Ezek a felismerések érzékelhetők pl. Ausztria, Svájc vagy Németország új környezetvédelmi törvényein, irányelvein. Németországban 1986. március 1-jén életbe léptetett levegőtisztaság-védelmi irányelvek (TA-Luft) például koncepcionálisan különböznek a korábbiaktól. Korábban a Szövetségi immisszióvédelmi törvény csak a műszakilag lehetséges intézkedések megtételét tette kötelezővé. Az új irányelvek lehetővé teszik, hogy az intézkedéseket az okozott károk, illetve a környezet veszélyeztetése alapján kezdeményezzék. Ez azt jelenti, hogy az emisszió kockázati alapon is csökkenthető.
A rendszer rugalmasságát az egyedi elbírálás lehetősége, a korszerűsítésre biztosított 3-8 éves határidők, az amerikai gyakorlatból ismert kiegyenlítési lehetőségek teremtik meg. A normák alkalmazása alól kivételt csak a szükséges ráfordítás nagyságának és az okozott környezeti ártalmaknak az együttes vizsgálata alapján lehet engedélyezni. Az a körülmény, hogy az adott létesítménynél gazdaságtalan az emissziócsökkentés, vagy, hogy a szokásosnál költségesebb, önmagában nem elegendő a kivételezéshez.
A brit környezetvédelem eszköztára igen széles. A szokásosnál talán nagyobb szerepet játszanak a tárgyalásos megegyezések. Mivel minden eset más és más, minden egyes veszélyt külön kell kezelni: a szennyező anyagokat és a szennyezési helyeket is egyedi módon. A brit környezetvédelmi politika éppen azért érdemel figyelmet, mert nem univerzális megoldásokat keres, hanem tudomásul veszi, hogy a környezetvédelem problémái különös, egyedi kezelést igényelnek. Azt a tapasztalatunkat támasztja alá, miszerint a közgazdasági és jogi eszközöket, az ösztönzést, a tiltást stb. nem vagylagosan, hanem együttesen célszerű alkalmazni, esetenként keresve az eszközök optimális kombinációját.
A környezetvédelmi erőfeszítések ellenére a legjelentősebb szennyező anyagokból a következő évtizedben várhatóan nő az emisszió Európában.
Az a tény, hogy az európai országok jelentős részének területét a saját országbeli emissziónál a legtöbb szennyezőanyag-féleségből nagyobb antropogén emisszió éri, jelentős és visszatérő érv a vállalkozók kezében a szigorú környezetvédelmi intézkedésekkel szemben. Azzal érvelnek, hogy a kormányzat olyan erőfeszítésre kényszeríti őket, amelyek hasznát nagyrészt az országhatáron kívül élvezik.
A külkereskedelem környezeti szempontból gyakran protekcionista még Európában is, ami többek közt abban nyilvánul meg, hogy tiltják, illetve minőségi határértékekhez kötik bizonyos környezetszennyezést okozó nyersanyagok, termékek importját. A volt NSZK például csak olyan kőszén importját engedélyezte, amelynek kéntartalma 0,5% alatt volt. Miután a német kőszénimport közel negyede Lengyelországból származott, ez a rendelkezés Lengyelország számára azt jelentette, hogy legjobb minőségű kőszenét exportálja, és a maradék, nagyobb kéntartalmú szén maradt hazai felhasználásra. A rövidlátó közgazda erre azt mondja, hogy ez a lengyelek problémája, oldják meg ahogy tudják, de miután a környezetszennyezés nem ismer országhatárokat, a kérdés bonyolultabb.
A konkrét példával összefüggésben nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a magasabb kéntartalmú tüzelőanyagok elégetésekor fellépő SO2 emisszió megakadályozására a német ipar fel van készülve, rendelkezik a szükséges technikával, technológiákkal. A lengyel ipar azonban nincs ebben a kedvező helyzetben, ezért a Lengyelországban elégetett szenek kéntartalma nagyrészt a légkörbe jut. Az a kénmennyiség tehát, amit az NSZK távol tartott a 0,5%-nál nagyobb kéntartalmú szenek importjának megtiltásával, valószínűleg az atmoszférán keresztül savas esők formájában eljutott az NSZK-ba.
A kialakult gyakorlat környezetgazdaságtani szempontból nyilvánvaló abszurditás, mégpedig azért, mert attól várja a szennyezés elhárítását, akinek az a legtöbbe kerül.
Az importáló országok védekezése a jelenlegi világgazdasági rendben érthető, de magatartásuk nem menthető. Azzal ugyanis, hogy csak környezetkímélő termékek importját engedélyezik és tiltják például az ökológiai szempontból ártalmasabb műtrágyák, növényvédő szerek, mosószerek stb. importját, nem csökkentik a káros emissziót, ugyanis a jelenlegi technológiai fejlettségben mutatkozó szintkülönbség - az országok közötti technikai, technológiai rés - miatt a szigorú környezetvédelmi követelményeknek nem megfelelő termékeket, nyersanyagokat a fejlődésben hátrább levő országok nagyrészt a belső piacon értékesítik, mást alig tehetnek.
A fejlett országok protekcionizmusa megépíti a környezetvédők által sokat bírált "magas kéményeket", amelyekről ma már mindenki tudja, hogy nem eszközei a környezetszennyezés csökkentésének, legfeljebb arra jók, hogy időlegesen a szennyezés okozta problémákat más régiókba helyezzék át.
Amit a szakirodalomban egyesek a környezetvédelem importjának neveznek(6) , az a gyakorlatban inkább a környezetszennyezés közvetett exportjának tekinthető.
A hatékony, tényleges megoldás reményével kecsegtető nemzetközi együttműködés helyett sajnos jelenleg gyakran a környezetszennyezés közvetlen exportjával is találkozunk. Ennek legdurvább formája a veszélyes hulladékok országhatáron túlra történő szállítása.
1983-ban például több mint 700 000 tonna veszélyes hulladékot szállítottak át az OECD tagországok országhatárain túli lerakás, és több mint 1,5 millió tonnát tengerbe süllyesztés vagy a tengeren történő elégetés céljából. A veszélyes hulladékok igen jelentős hányadát Nyugat-Európából a volt szocialista országokba szállították, amit az indokolt, hogy ott olcsóbban végezték a hulladékok lerakását, mint Nyugat-Európában, némely esetben a különbség 100 /tonna is lehetett. Ma már a veszélyes hulladék importálása tilos.
A veszélyes hulladékok kezelésére vonatkozó rendelkezések korrektnek látszanak, ugyanis kimondják, hogy a hulladékot előállító vállalat nem bízhat meg a szolgáltatással olyan szervezetet: "amelynek hírneve kétes, esetleg nincs kellően felszerelve, vagy amely a szolgáltatásokat túl olcsón kínálja, vagy nem hajlandó felvilágosítást adni arról, hogy a hulladékot hol és milyen módon fogja ártalmatlanítani. A hulladék előállítóját nem mentesíti a felelősség alól az sem, hogy intézkedett, mert felelőssége akkor is fennáll, ha a hulladékot nem úgy rakják le, mint ahogy azt tervezték."(7) .
A szabályozás valóban korrekt és körültekintő, az idézett tények azonban a szabályoktól eltérő gyakorlatról vallnak. A magyarországi tapasztalatok is inkább a számokban tükröződő kedvezőtlen gyakorlatot látszanak alátámasztani.
A környezetszennyezés exportjának másik, talán kevésbé drasztikus, de nem kevésbé káros módja a szennyező technológiák működőtőke formájában történő áthelyezése más régiókba, esetleg olyan rafinált formában is, hogy a szennyező technológiával előállítható termék iránti kereslet támasztásával, vagy kedvező hitelek biztosításával vonzóvá teszik a technológiai fejlődésben elmaradt ország számára a szennyező ágazatban a fejlesztést.
Ennek példáit az energiaiparban máris tapasztalhatjuk. Elég, ha utalunk néhány fejlett nyugat-európai ország vízi- és atomerőművi beruházásainak leállítására és párhuzamosan villamosenergia-import iránti igényük növekedésére.
Az európai gazdasági helyzet kedvez az ilyen és ezekhez hasonló "megoldásoknak". Hosszú távon viszont - ahogy a magas kémények építése - óriási ökológiai veszélyekkel jár ez az út.
A környezetvédelem megoldását nyilván nem itt kell keresnünk. Megnyugtató megoldást csak a korszerű, környezetbarát technológiák széles körű elterjesztése eredményezhet. Tehát nem az importkorlátozás a hatékony eszköz, hanem éppenséggel az export, mégpedig a csúcstechnológiák exportjának a szabadabbá tétele jelenthet kiutat. Az emberiség nagy találmányait az emberiség érdekében kell közkinccsé tenni. Az elért fejlettség monopolizálása az egész emberiség jövőjét veszélyezteti.
Az a helyzeti előny, amivel a fejlett országok a környezetvédelem terén rendelkeznek, ma igen jó üzlet a számukra. Kimutatható, hogy a környezetvédelmi kiadások a gazdasági növekedést nemcsak nem fékezték, hanem kifejezetten serkentették. A környezetvédelmi ipar létrejötte jelentős exportbevételekhez juttatta ezeket az országokat. Aki azonban csak az üzletet látja a környezetvédelemben, az könnyen tévedhet, a szélirányt a természet törvényei határozzák meg és nem a vállalkozók profitja.