| a.) | b.) |
 |  |
| c.) | d.) |
 |  |
A Földet veszélyeztető környezeti válság hatására az ENSZ Közgyűlése 1983-ban Gro Harlem Brundtland asszonyt, az akkori norvég miniszterelnököt egy, a szükséges változás irányait kijelölő, átfogó program kidolgozására kérte fel. A Brundtland asszony vezette bizottság (World Commission on Environment and Development) 1987-ben Közös Jövőnk címmel készítette el jelentését, amelyben rögzítik azokat az elveket és követelményeket, amelyek betartása esetén a Föld megmenthető volna a jövő generációk számára. Ezek az elvek azóta a fenntartható fejlődés elveiként váltak ismertté a világon.
A fenntartható fejlődés röviden olyan fejlődés, amely biztosítja a jelen szükségleteinek a kielégítését anélkül, hogy lehetetlenné tenné a jövő generációk szükségleteinek a kielégítését. (Közös Jövőnk 1987)
Egy kissé továbbfejlesztett definíció szerint a fenntartható fejlődés az emberi életminőség javulását jelenti úgy, hogy közben a támogató ökoszisztémák eltartóképességének határain belül maradunk. (World Resources Institute 1992)
A fogalom tágabb értelmezés szerint jelenti a fenntartható gazdasági, ökológiai és társadalmi fejlődést is, de szokás használni szűkebb jelentésben is, a környezeti értelemben (értsd időben folyamatos optimális erőforrás használat és környezeti menedzsment) vett fenntartható fejlődésre korlátozva a fogalom tartalmát.
Ez utóbbi, szűkebb értelmezés szerint a fenntartható fejlődés érdekében fenn kell tartani a természeti erőforrások által nyújtott szolgáltatásokat és meg kell őrizni a minőségüket.
A természeti erőforrásoknak a fenntartható fejlődés szempontjából három csoportját szokás megkülönböztetni:
Számos más példát is hozhatnánk a technikába vetett hitünk növelésére,(1) ez azonban nem jelenti azt, hogy a technika mindenre nyújt megoldást, pláne nem, hogy a megoldás mindig időben érkezik.
A gazdasági fejlődésnek két komponense közül az egyik: az ember technológiai leleményessége (2) az energia és más erőforrások felhasználására, szinte kimeríthetetlennek tűnik, a másik komponens: a készletek ezekből az erőforrásokból, amivel ezt a leleményességet kamatoztathatjuk, nagyon is végesnek látszik. A készletek csökkennek és romlik a minőségük. A helyzet nem katasztrofális, de több mint figyelmeztető.
A Földet érő környezeti terhelés mint tudjuk három tényező szorzata: a Föld lakóinak száma * az egy főre jutó GDP-vel * a GDP egységére jutó környezetterheléssel. A világ kormányai kudarcot vallottak két tényezőben: 1.) a népességszám szabályozásában, és 2.) meg sem próbálták az egy főre jutó GDP korlátozását sőt e mutató növekedését ígérik a legfejlettebb régiókban is. Jelentős javulást sikerület viszont elérni a GDP egységére jutó környezetterhelést illetően, és a tudományos-műszaki haladás e vonatkozásban további reális javulási lehetőségeket rejt magában. Mindezeket illetve a fejlődő országok kormányainak fokozott növekedési igényeit figyelembe véve, a fenntartható fejlődés helyett a politikusok elkezdtek fenntartható növekedésről beszélni és a zöldek egyre többen úgy látják, hogy a szuperintenzitási korszakkal a "szivárvány társadalom" látomása köddé foszlott.
Az anyag és energia fajlagosak javulása kétségkívül előny a fenntartható fejlődés szemszögéből, csökkenthető a kimerülő erőforrások használata és csökkenhetnek a káros emissziók is. Az átváltásnak azonban rendszerint ára van. Miközben a stacioner szennyezések csökkennek, ami kétségkívül előnyös, a másik oldalon a baleseti kockázatok olyan mértékben nőhetnek, ami a társadalom szemében megkérdőjelezheti az elért eredményeket. Könnyen megérthető a probléma, ha belegondolunk azokba a fejlesztésekbe, amelyek az utóbbi néhány évtizedet jellemezték. A növényvédő szerek körében például ma már ismerünk olyanokat, amelyeknek 1 grammja elegendő 1 hektár ültetvény védelmére, míg hagyományos szerekből a szükséges mennyiség esetleg több tíz kilogrammot jelentett. Elképzelhető ezek után az ilyen nagyhatású készítményt eredményező gyártási és főleg felhasználási technológiának az érzékenysége és baleseti veszélyessége. Említhetünk példaként olyan baleseteket is mint a németországi vasúti baleset, amelynél az anyaghiba és az extrém igénybevétel együttesen okozott tömegkatasztrófát. Mindezek arra hívják fel a figyelmet, hogy a fenntartható fejlődést szolgáló fejlesztések kedvező eredményeit csak a környezeti kockázatokkal együttesen lehet értékelni.
A környezeti kockázatok egyik másik igen érdekes területe a természeti illetve környezeti katasztrófák problémája. Óriási tömegeket fenyeget létbizonytalanság ezek miatt a jelenségek miatt, amin a korai veszélyelhárító rendszerek enyhíthetnek ugyan, de bizonyos régiókban a gazdasági fejlettségtől szinte függetlenül is jelentős és a növekvő népsűrűség miatt fokozódó kockázatokat jelentenek.
A fenntartható fejlődést gazdasági fejlettségtől függően másként értelmezik a fejlett és másként az úgynevezett fejlődő országok. A Rioi, a Kyotói és más nemzetközi konferenciák azt bizonyítják, hogy nehéz megállapodásra jutni, miközben az elmaradott régiókból a helyzet kilátástalansága miatt fokozódik a népvándorlás. A "környezetvédelmi menekültáradat" jelentős mértékben megváltoztatja a Földön a politikai határok stabilitását. A fenntartható fejlődés eme politikai-biztonsági dimenziója kétségtelenül új megvilágításba kerül a következő évszázadban.
A fentiek miatt valószínűleg a jövő század fő környezeti kérdése a környezeti biztonság lesz a világon és Európában egyaránt.
A nyersanyaghiány - mint az alábbi cikkből látszik - enyhíthető....
|
Harkovi Vénusz
Napi Világgazdaság 1992.április 2. A minap betörtek a harkovi állatkertbe, ám nem a medvét vagy az óriáskígyót lopták el, hanem a kertben álló Vénusz-szobrot. A betörők tudták, hogy nem a milói Vénuszról van szó, de művészeti súlyát az alkotásnak akkor is nagyra értékelték. A szobor ugyanis 400 kilogramm bronzból készült, ráadásul a szerelem istennőjének nindkét karja is megvolt. A szobrot még a németek hozták a második világháború idején, midőn a várost megszállták. A harkovi Vénusz túlélte a háborút, a sztálinizmust, a brezsnyevi pangás időszakát és a gorbacsovi peresztrojkát, de úgy látszik, Ukrajna függetlensége a kapitalizmussal párosulva már sok volt neki. Szalontay Mihály |
Az ökológiában egy adott terület eltartó képességén (carrying capacity): azt a legnagyobb populációt értik, ami adott területen hosszú távon képes megélni anélkül, hogy az adott terület károsodna. Elvileg feltehetjük a kérdést, hogy a Föld eltartó képessége hány ember számára nyújt elfogadható vagy kedvező életfeltételeket?
A számítást megnehezíti, hogy:
Az optimista felfogás hívei számára erkölcsi felmentést ad az a vélekedés, miszerint a mai generációk lehet, hogy kevesebb természeti erőforrást hagynak az elkövetkező generációkra, de ezáltal a következő generációk egy magasabb színvonalú technológiát és nagyobb tőkét kapnak.(3)
Mi szól a pesszimista felfogás mellett? Leginkább a termodinamika első két törvénye ad aggodalomra okot. Ezek ugyanis a gazdaság fejlődését illetően véges lehetőségekről beszélnek.
A termodinamika I. törvénye az un. megmaradási törvény, amely szerint minden termelésnövekedésnek két hatása van:
A termodinamika II. törvénye, az energia áramlásának a törvénye az úgynevezett: entrópia törvény. Míg az első törvény a mennyiségi korlátot jelenti, a második törvény minőségi korlátot állít. Az entrópia az energia minőségét (felhasználható-e vagy sem) méri. Az entrópia a hasznosságnak a negatív mértéke. A környezet degradálódását az entrópia növekedésével jellemezhetjük.
Mindebből az következik, hogy a Föld egy nagy entrópiájú, az emberi élet számára kedvezőtlen végállapot felé halad, ha zárt rendszernek tekintjük. Befolyásolni csak a haladás sebességét tudjuk, és ez a sebesség az, ami ma túlságosan sok aggodalomra ad okot.
A Föld jövőjét tekintve döntő jelentőségű, hogy a Föld eltartóképességét mennyire tekinthetjük végesnek illetve, hogy az eltartóképesség határai mennyire képesek ellenállni az eróziónak. A Föld eltartóképességének és a gazdaságnak a lehetséges kölcsönhatásait Donella Meadows és kollégái a következő modellekben foglalták össze.
1.) Az egyik lehetséges modell szerint egyes mennyiségek fizikai határai együtt nőnek a gazdasággal, amint az Ábra 1-1.a mutatja. Ilyen mennyiségeknek tekinthetjük például a földterület termőképességét, amit részben ma terméketlennek tekintett területek művelésbe vonásával, részben a termőképesség műtrágyázással, öntözéssel való növelésével, az alkalmazott vetőmag megválasztásával és általában az agrotechnika javításával növelhetünk.
A Föld szennyezés-asszimiláló kapacitását is növelhetjük műszaki beavatkozásokkal. A felszíni vizek vagy a talajok öntisztulóképessége például növelhető szellőztetéssel, a hulladékok lebomlása gyorsítható aprítással stb. Számos példát említhetünk a nyersanyagok kimerülését fékező technikai lehetőségekre is, elég, ha a szilárdtestfizika eredményeire vagy az energiatakarékos világítótestekre, a mikroelektronikában az üvegszálak elterjedésére stb. gondolunk.
Noha a modell mellett szóló érveket még hosszan sorolhatnánk, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy vannak szűknek látszó keresztmetszetek, ahol a határok tágítása ezideig nem sikerült. Gondolhatunk itt az ózonlyukak kialakulására, a globális felmelegedés veszélyeire stb.
Ábra 1-1 Az eltartóképesség és a gazdaság lehetséges kapcsolatainak modellezése
| a.) | b.) |
| |
| c.) | d.) |
| |
2.) Az Ábra 1-1.b. modell a logaritmikus növekedést jelképezi, eszerint a gazdaság és a népesség egy ideig exponenciálisan nő, majd a növekedés leáll, kialakul egy állandónak tekinthető állapot. Ez a modell azt feltételezi, hogy a környezet eltartóképességének fizikai határai által közvetített jelzések a gazdaság azonnali reagálását váltják ki vagy, hogy a népesség számának és a gazdaságnak a növekedése önkorlátozó, nem igényel külső jelzéseket vagy beavatkozásokat. Ezt a növekedési modellt számos gyakorlati tapasztalat erősíti. Itt elég, ha azokra a megfigyelésekre gondolunk, amelyek szerint bizonyos fejlettségi szint felett a népesség száma, a fajlagos anyag és energiafelhasználás stb. kifejezetten csökken és ezáltal az összfelhasználás növekvő GDP mellett sem emelkedik.
3.) Az Ábra 1-1.c. modell szerint a gazdaság méretei meghaladják az eltartóképességet, mert a visszajelzések és a beavatkozások késnek, de a határok nem erodálódnak, illetve gyorsan regenerálódnak. Ez esetben egy rövidülő amplitúdójú ingadozással a gazdaság és az eltartóképesség egyensúlyba kerül. Ilyen példákkal találkozhatunk, amikor a tenger halállománya a túlhalászás következtében fogy, de a halászat korlátozása esetén néhány év, esetleg évtized alatt a halállomány nagysága visszaáll. Hasonló a helyzet a folyót érő olajszennyezés vagy a túlzott detergensterhelés esetén. A szennyező hatás megszűnése után a folyó élővilága hosszabb-rövidebb idő múlva regenerálódik.
4.) Az Ábra 1-1.d. modell a tulajdonképpeni katasztrófa modell. Itt a visszajelzés illetve a beavatkozás késése miatt a folyamatok olyan mértékű károsodást okoznak az eltartóképességben, amit a természeti folyamatok már nem képesek regenerálni, a rendszer degradálódik és eltartóképessége csökken. Erre a modellre lehet példa a sivatagosodás, ami lehet a túlzott legeltetés következménye, de itt említhetjük az olyan katasztrófákat, mint például a csernobili, amelynek következményei évszázados kihatásúak. Katasztrófának kell tekinteni azokat az irreverzibilis változásokat a bioszférában, amelyeket egyes állat- és növényfajok kipusztulása jelent stb.
A fenntartható fejlődés elmélete és elvei éppen a kedvezőtlen hatások csökkentésében kínálnak alternatívát. A fenntartható fejlődést mint lehetséges alternatívát sokan vitatják. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a fenntartható fejlődés alapelveinek a betartása hasznos az emberiség számára. Ez a kilenc alapelv(4) a következő:
A Brundtland Bizottság "Közös jövőnk" című könyve néhány évre a környezetvédők Bibliájává vált. A bizottság jelentésének fő üzenete, hogy a növekedés hajszolása a földi bioszféra összeomlásához vezet, ezért a gazdaság fejlődését a régi módon nem szabad folytatni. A kiutat sokak szerint a fenntartható fejlődés jelenti. A környezetvédők viszonylag hamar rájöttek, hogy a fenntartható fejlődés elmélete valójában nem igényel paradigmaváltást, nagyon is beleillik a hagyományos közgazdasági gondolkodás eszmerendszerébe, és semmiképpen nem igényli Pigou externáliákról írott tételeinek meghaladását. A fenntartható fejlődés nem igényli szükségleteink korlátozását, csak arra biztat, hogy igyekezzünk azokat kevesebb anyag és energia felhasználásával kielégíteni és minimalizáljuk a termelőtevékenység szennyező hatásait. Nem véletlen tehát, hogy ez az elv olyan hamar visszhangra talált a fejlett társadalmakban, egyrészt mert csökkenti a magas egy főre jutó fogyasztás miatti lelkiismeret furdalást, sőt a fajlagos felhasználások összehasonlításával olyan kép kialakítását segíti, miszerint a fejlődő országok jelentik az igazi veszélyt a környezetre. Az adatok háborújáról van itt szó valójában, és nem találjuk a közös nyelvet, hiszen a fejlődő országok kutatói az egy főre jutó energiafelhasználás és nyersanyagfelhasználás alacsony színvonalával érvelnek az igazságosság jegyében, míg a fejlett világ a nemzeti össztermék egységére jutó magas felhasználást bemutatva, a természeti javak pocsékolását rója fel a fejletlenek bűnéül. Természetesen mindkét félnek igaza van, már ami az adatok hitelességét illeti, sőt az is nyilvánvaló, hogy káros volna, ha a fejlődő országok polgárai el akarnák érni a fejlett országokban kialakult fogyasztási színvonalat, vagy ha olyan fogyasztási szerkezetet akarnának elérni, mint amilyen a világ ma fejlettnek tekintett részén létezik. A másik oldalról vizsgálva a dolgot persze mindjárt kiderülne, hogy valószínűleg a fejlett világ sem elégedhet meg azokkal az eredményekkel, amelyeket az energiatakarékosságban és anyagtakarékosságban vagy éppen az emissziók csökkentésében elért. Ha a világ fejletlen része nem követheti azt a fejlődési utat, amit a fejlettek megtettek, joggal várják el a fejlettebb országoktól, hogy azok is több erőfeszítést tegyenek, vagyis, hogy ne a hatékonyságról értekezzenek, hanem az egy főre jutó fogyasztás színvonalának a közelítéséről. Ezt a viszonylag egyszerű emberi jogi elvet úgy tűnik elég nehéz a gyakorlatban elfogadni illetve elfogadtatni. Annyira nehéz, hogy annak ellenére, hogy a fejlett polgári demokráciák kormányai számos környezeti programot dolgoztak ki, ezek egyike sem számol azzal, hogy a szükségletkielégítettség színvonalát is csökkenteni kell egyes igen pazarló társadalmakban, nem elegendő, ha csak a felhasználás racionalizálásán gondolkodnak. Nyilván nem véletlen, hogy ezek a szabadpiacra épülő gazdaságok nem kívánják vizsgálat tárgyává tenni, hogy vajon minden emberi szükséglet értéket hordozó szükséglet-e, és jogos igény-e a kielégítése.
Kétségtelen, hogy a fenntartható fejlődés elmélete jelentős hatást gyakorolt a gazdaságra, például azáltal, hogy környezetbarát fogyasztási szokások, tiszta technológiák elterjesztését, a megújuló erőforrások jelentőségének a felértékelését segíti, a fejlődést nem mennyiségi, hanem inkább minőségi növekedésként definiálja.
A Világbank 1992. évi Fejlődés és a környezet(5) című jelentésének a szerzők szándéka szerint a fő üzenete, hogy a környezet védelme a fejlődés meghatározó része. A környezet védelme nélkül lehetetlen a fejlődés, és a fejlődés nélkül nem biztosíthatók a környezet védelméhez szükséges beruházások.
1990 és 2030 között a világ lakóinak száma 3,7 milliárddal nő, az élelmiszerigény megduplázódik, az ipari termelés és az energiafelhasználás megháromszorozódik, és ezen belül a fejlődő országokban az ötszöröződése várható.
Ez a növekedés magában hordozza a környezeti katasztrófa kockázatát, de magában hordozhatja a jobb környezet megteremtésének a lehetőségét is, megteremtheti az emberiség alapvető javakkal, tiszta levegővel, egészséges vízzel való ellátásának a feltételeit is. Az, hogy melyik alternatíva fog bekövetkezni, alapvetően politikai döntéseken múlik.
A fejlett országok 1970 utáni fejlődésének tapasztalatai némi optimizmusra adnak okot. Amint az Ábra 1-2 látható, a GDP és a szennyezés egy bizonyos fejlettségi szintig együtt nő, még akkor is, ha a társadalom megkezdi az erőfeszítéseket a környezet védelme érdekében.
Később, bizonyos fejlettségi szint után azonban a GDP növekedésével már nem jár együtt a szennyezési szint növekedése, sőt a szennyezési szint radikálisan csökkenhet. Az elméletet jól alátámasztják az OECD országok emissziós adatai, amelyek azt mutatják, hogy a nitrogénoxidok emisszióját leszámítva, a többi, rendszerint nagyon káros hatású szennyező (mint például az ólom, a kéndioxid, a por, stb.) kibocsátása csökken.(Ábra 1-3)(6) .
A fejlettség és a környezetminőség közti kapcsolat ellentmondásosságát mutatja, hogy míg olyan környezetminőségi jellemzők, mint az ivóvízellátás, a csatornázottság stb. az egy főre jutó GDP növekedésével kifejezetten kedvező irányba változnak, addig a GDP növekedésével az egy főre jutó széndioxidemisszió és a települési hulladék mennyisége exponenciálisan növekszik (Ábra 1-4)(7) . Míg tehát az emberi egészségre és az ökoszisztémákra rövid távon különösen veszélyes szennyezőkre vonatkozóan a gazdasági növekedés kifejezetten segíti a problémák megoldását, addig a globális környezetterhelést okozó széndioxid és a szintén globálissá terebélyesedő szemétgondok vonatkozásában a növekedés a részmegoldások ellenére inkább gyorsítja a válság elmélyülését.
Amint az Ábra 1-5(8) mutatja, a világ nagyobbik része még 2030-ra sem éri el azt az egy főre jutó GDP-t, amelynél a környezetminőség már javulni kezdene. A prognózisok szerint a világ legfejlettebb országai 2030-ra elérhetik, sőt meghaladhatják a 40000 US$/fő értéket, miközben Kelet Európa kb. 8000-re, Ázsia pedig mindössze ezer dollár körülire növelheti az egy főre jutó GDP-t. Ez a perspektíva legalábbis megkérdőjelezi azon közgazdászok optimizmusát, akik szerint a növekedés mindent, köztük a környezeti problémát is megoldja. Ha ugyanis szociális és politikai értelemben még elviselhető is volna az Észak-Dél válságának a jövőbeni mélyülése, bizonyosan nem elviselhető ez az állapot ökológiai-környezeti értelemben. A számok ugyanis azt mutatják, hogy az elosztási viszonyok radikális megváltoztatása nélkül a fejlődő országokban a nyomor állandósul, mégpedig olyan mértékben, hogy gátja lenne a pozitív demográfiai és környezeti változásoknak. Figyelembe véve a visszacsatolások késését, ha ez az előrejelzés igaz volna, akkor minden bizonnyal a katasztrófa modell bekövetkezésével kellene számolnunk.
Ábra 1-2 A GDP-ben mért növekedés és a szennyezés közti kapcsolat szétválasztása(9)
Az elméleti modell
Ábra 1-3 A gyakorlat: az OECD országok GDP-jének és emissziójának alakulása(10)
Sajnos a világ fejlett országaiban a fenntartható fejlődést általában gazdasági növekedésként tudják csak elképzelni. Igaz ugyan, hogy ezekben a növekedési elképzelésekben meghatározó a szolgáltatások részaránya, vagyis a GDP egyre kisebb hányadát alkotják az anyagi javak, de fizikai értelemben ez a csökkenő részarány is jelentős növekedést jelent még javuló fajlagos anyag- és energiafelhasználási és szennyezéskibocsátási mutatók mellett is. Figyelembe véve a fejlett világ kifejezetten pocsékló fogyasztását, a Föld jövőjét illetően egészen biztos, hogy trendtörésre volna szükség, mindenekelőtt a fejlett országokban. Sajnos az erre való hajlandóságnak nem sok nyomát látjuk. Miközben a hetvenes évektől kezdve a világ erőfeszítéseket látszik tenni a széndioxid-emisszió csökkentésére, a valóságban az egy főre jutó energiafelhasználás jelentősen nőtt, országonként eltérő mértékben ugyan, de abszolút számokban kifejezve a fejlett országok egy főre jutó felhasználásának a növekedése a jelentősebb. A normál fejlődési elképzelések szerint pedig ezekben az országokban az energiafelhasználásnak legalábbis állandósulnia kellett volna már, sőt az energiafelhasználás hatékonyságának javulása és az extenzív növekedési szakaszon való túljutás miatt (már kiépült infrastruktúra) logikus volna az egy főre jutó energiafelhasználás abszolút számainak a csökkenése is. Ezt megközelítő fejlődési pályára csak Dánia és az Egyesült Királyság volt képes az elmúlt húsz év átlagát tekintve, de ezek az országok is inkább azért voltak erre képesek, mert 1970-ben energiafelhasználásuk igen pocsékoló volt.
Ábra 1-4 Környezeti jellemzők különböző 1 főre jutó GDP-jű országok esetén
Forrás: Shafik and Bandyopadhyay, background paper; World Bank data
Ábra 1-5 Az egy főre jutó GDP várható alakulása a fejlett és a fejlődő régiókban 1990 és 2030 között.
Forrás: Világ Bank 1993. évi jelentése
Az Ábra 1-6 néhány ország egy főre jutó energiafelhasználásának és az 1 főre jutó GDP-jének az alakulását mutatja be 1970-1991 között.
A számok világosan mutatják, hogy a fejlett országokban az elmúlt húsz évben az egy főre jutó GDP körülbelül háromszorosára nőtt, eközben az egy főre jutó energiafogyasztás a világ átlagát (12 %) meghaladó mértékben, mintegy 14 %-kal nőtt. Abszolút számokban a magas jövedelmű országok egy főre jutó energiafelhasználása 3,8-szerese a világ átlagának és 13,5-szerese az alacsony fejlettségi szintű országok egy főre jutó energiafelhasználásának.
A Növekedés határai(11) című könyvben felvázolt alapvetően pesszimista modellel szemben Kahn és munkatársai(12) egy optimista világmodellt állítanak szembe, eszerint 1776-ban 750 millió ember élt a Földön és a GDP 200 $/fő volt, 1976-ra 4,1 milliárdra emelkedett az emberek száma és 1300 $/főre nőtt a GDP. 2176-ra Kahn és munkatársai az emberiség lélekszámát 15 milliárdra és az 1 főre jutó GDP-t 20 000 $-ra becsülik. A modell készítői nem hajlandók elfogadni a pesszimista modellnek a következményeit, a szegénység és az éhezés állandósulását. Szerintük ezt csak a növekedéssel lehet legyőzni, ezért a növekedésre szükség van. A növekedés leginkább a szegény régiókban kell, hogy bekövetkezzék. Ez a modell nem természettudományos felismeréseken nyugszik, leginkább a technológiai fejlődés feltételezett lehetőségeire épül. A növekedés egy szigmoid mentén következik be, amit lassuló ütemű növekedés jellemez. Kahnék modelljét az elmúlt két évtized legalább annyira nem igazolta, mint a Római Klub első pesszimistának tekintett modelljét. Sajnos a kedvező politikai döntések késnek, a gazdaság pedig csak lassan reagál a beavatkozásokra.
Ábra 1-6 Egyes országok egy főre jutó energiafelhasználásának és GNP-jének alakulása 1970-1991 között
|
A NUKLEÁRIS VAKONDOK?
Az Egyesült Államokban "Kína szindrómának" nevezték el az atomerőművek magvának esetleges túlhevülését és összeolvadását, mivel ha azt a Föld mélyébe ágyaznák, a fehéren izzó mag a szakértők szerint Kína irányába kezdene süllyedni. Ez adta azt az ötletet, hogy ily módon szabaduljanak meg az atomerőművek radioaktiv részeitől a reaktorok vesződséges szétszedése és lebontása helyett! Eszerint a radioaktiv hulladékokat tömörítés után magas olvadáspontú, inert (kémiai reakcióba nem lépő) anyagból, például volfrám- vagy tantál-karbidból készült tartályba zárnák, s így bocsátanák a mélybe. A hulladéknak még csak nem is kellene iszonyú forrónak lennie. Ha ugyanis olyan mély fúrólyukba engednék le, amelynek az alját már amúgy is fűtené a geotermikus energia, mindössze vízzel kellene feltölteni a furatot. A hidrosztatikai nyomás meg a radioaktív kapszula által fejlesztett hő hatására hiperkritikus állapotba kerülne a furat alján lévő víz, s mert az ilyen víz kitűnő oldószere a szilikátoknak és a szilikáttartalmú kőzeteknek, ezért a tartály önmagának készítené el a mélybe vezető utat. A fölötte maradó üreg beomlana, s szilárdan bezárná az ismét kikristályosodó kőzet. A tartály előbb-utóbb olyan forró kőzetrétegbe kerülne, ahol az inert anyag is elolvadna, s halált hozó tartalma biztonságosan felhígulna a kőzetanyagban, több száz kilométerrel a földfelszín alatt. A "nukleáris vakondoknak" egyéb haszna is lehetne. Az aknában ismét megszilárduló kőzet kis szerencsével olyan akusztikus vezetőcsőként működhetne, amelynek segítségével "lehallgathatnák" a kutatók a Föld méhében végbemenő folyamatokat. |